Milánói kiruccanás (nov. 26 - 28.)

Milano. A divat városa. Egy igazi, olasz metropolisz. Rengeteg metróvonal, sok szép műemlék. Azt kell, hogy mondjam, élmény volt látni...

Sokáig rágtam magam, hogy van-e pénzem elmenni egy ilyen, nagyobb lélegzetű utazásra. Sajnos, az ösztöndíj hamar elment a padovai szálláspénzre, valamint a nem várt orvosi költségekre. Nagy nehezen meggyőztem magam, és nekivágtam az útnak. A pályaudvaron viszont nem sok kellett hozzá, hogy rögtön vissza is forduljak. Valamilyen eszement oknál fogva úgy döntöttünk, hogy automatából veszünk jegyet, és nem a pénztárnál, vagy a Tabaccheria-ban, ami persze sokkal egyszerűbb lett volna. Szerencsétlenség-sorozatom ezen a szép, őszi napon sem hagyott cserben. 10 eurómat nyelte el a gép. Rohantunk a biztonságiakhoz szólni, hogy ez nem fair, és csináljanak kérem szépen valamit. Hosszas adminisztráció és jegyzőkönyvezés után, amikor már csak percek választottak el minket a vonat indulásáig, közölték, hogy eljárás indul, és értesítenek bennünket, ha jutnak valamire. Azt hiszem nem kell hangsúlyoznom, hogy azóta is várok arra, hogy történjen valami... És még a vonaton sem volt ülőhely Veronáig! Jól kezdődött...féltem egy kicsit a folytatástól.

Aurélia

 -10 euróval indultam hát neki az északi nagyvárosnak. Auréliával (aki nevével ellentétben ugyan francia származású) és Vivivel osztoztunk egy kedves ázsiai család hostel-ének szobáján. Magát a házat nagyon nehezen találtunk meg...olyan háromszor mentünk el mellette, míg mire végül rájöttünk, hogy az, az. Fűtés ugyan nem volt, és a fürdőt is ki tudja hány emberrel használtuk közösen, de tulajdonképpen otthonos helynek bizonyult. Már rögtön, első este a belvárosnak vettük az irányt. Miután találtunk egy jó drága koktélozós éttermet, és felfedeztük az egyetlen olaszt, aki csak angolul volt hajlandó megszólalni, kitaláltuk, hogy bekukkantunk Milánó éjszakai életébe is. Így kerültünk el egy utcai toborzóember segítségével egyfajta puccos diszkóba, ahol úgy éreztem magamat zöld pólóban, mintha eltévedtem volna egy fekete-fehér filmben. Azok a ruhák! Azok a csinos emberek! Hihetetlen volt... És mi még azon izgultunk, hogy mikor lopják el a táskáinkat a székekről, miközben táncolunk. Viszonylag hamar, 2 óra körül (ez Olaszországban még nagyon korai időpont) rávettem a lányokat, hogy térjünk vissza a szállásra, mivel én nem úgy készültem, hogy hajnalig mulatozunk. A város jobban érdekelt nappali fényben. Sokáig gondolkodtunk, hogyan lenne érdemes hazamennünk, több embert megpróbáltunk megkérdezni ez ügyben, de semmi. Nagy nehezen ráleltünk egy útszéli buszmegállóra. Az utolsó járat volt aznap éjjel, ami pár perc múlva megérkezett, és óriási szerencsénkre - mivel a sofőr látta, hogy külföldiek  és egyben érthetetlenek is vagyunk - a menetidő lejárta után, egészen az utcánkig elvitt. Ilyen is csupán itt fordulhat elő. Ez már csak egy hogy is mondjam, segítőkész nemzet...

Vivi

Másnap megérkeztek a többiek, akik Nellin kívül mind németek, vagy osztrákok voltak. Megnéztük a Dómot, voltunk a Scala-ban, a Palazzo előtt és annak parkjában. Láttunk szép kapukat, és gyönyörű, immár karácsonyi fényekkel felszerelt sétálóutcákat. Útikönyv híján csupán az élmény maradt meg, de ígérem, bepótolom az információk nélküli üres helyeket a fejemben, amint hazaértem! A látvány ugyan pazar volt, de ilyen rettenetes módon még életemben nem fáztam. Napokkal előbb havazott is, de a mínuszok miatt már, sajnos arra sem volt képes az időjárás. Volt egy sanda gyanúm, miszerint le kell majd vágni a lábujjaimat, ha nem ülünk be időnként megmelegedni. Pénz hiányában ez nem tűnt a legjobb megoldásnak, de nem volt mit tenni... Estére elértük a folyót, ahol igazi mulatónegyedre bukkantunk. Éttermek sorakoztak egymás mellett, ahol nagy betűkkel fel volt tüntetve, hogy mennyi az aznap esti aperitivo. A felkészültek véleményére adva, ez egy speciális milánói kuriózum, amit minden turistának kötelező kipróbálnia. 10 euróért bármilyen italt fogyaszthatsz, amivel rendelkezik a hely, és egy egész terem vár, teli tálcákon mindenféle jóval. Előétel, sajtok, tészták, saláták, húsok, zöldségek, halak, édességek... Azt hiszem soha életemben nem ettem még annyit, mint ott és akkor. Két napi szűkölködés után, aznap éjjel hasonlóvá váltam, mint a zsebemben mélyen lapuló mandarinok, amit másnapi élelem gyanánt csórtunk.

Az utolsó nap ugyan szemerkélt az eső, mégis kihasználtuk a maradék időnket. A német precizitásnak köszönhetően nem lett elfelejtve, hogy a Leonardo da Vinci: Utolsó vacsora című híres és szerintem túlmagyarázott festményének megtekintésére már hetekkel előbb foglalni kell jegyet. Furcsa volt látni, hiszen annyit hall róla az ember. Utána sétálgattunk még, és megpróbáltunk bejutni egyéb múzeumokba, palotákba és templomokba, amiknek nagy többsége a vasárnap miatt zárva volt. Végül elkísértem a lányokat "shoppingolni". Sült gesztenyét ettünk, hosszan bambultuk a kirakatokat...ahogyan ilyenkor illik. Számomra ez is egy új tapasztalat volt, hiszen nem túl gyakran csináltam eddig. A vonat estefelé indult, és persze pont lekéste az érkezés a padovai helyi járatomat, így gyalogoltam legalább egy órát. Zuhanyzás, hajmosás, smink, töltés (alkohol), majd irány a SWEP-Party. Az olaszországi ESN szervezetek ezen a hétvégén Padovában találkoztak, így a záróbulit pont elértük az E-Style-ban. Óriási pörgés és táncolás volt, nagyon jól éreztük magunkat, annak ellenére is, hogy Vivit és Auréliát nehezen tudtuk hazavitetni hajnalban, hiszen ragaszkodtak a wc-ben tartózkodáshoz...

Milano. Pénz nélkül, fagyban és shoppingolva...de így is nagyon tetszettél nekem.

A csapat

Eurovision Nemzetközi Dalverseny

Az Erasmus-dal

Az első magyar buli után két nappal történt. Még ki sem pihentük az események áradatát, amikor újabb megmérettetés elé kerültünk. Napok óta folyó vitával kellett megküzdenünk a kérdést illetően, hogy mi legyen az a szövegében senki számára nem érthető, dallamában viszont vidámságot sugárzó dal, amellyel kiállunk a többi nemzet elé, megvédve ezzel a magyarok becsületét. A választás először a Részegen ki visz majd haza című klasszikusra esett, de mivel egy igencsak depresszív nóta, nem horgonyoztunk le mellette végül. 

A győztes lengyelek

Hosszas kiakadások és vacillálás után az elképzelés egy fürdőruhás, napszemüveges Nyár van (Neoton Família) performansz lett, amivel, sajnos kevesen értettek egyet a végére. Ki-ki betegség miatt, vagy a rossz énekhangra hivatkozva kilépett a "gruppo"-ból. Folyamatosan csökkent a létszám, míg végül hárman maradtunk. Vivi komplett koreográfiával érkezett a fellépés előtti első (és egyben utolsó) próbára, ahol a zenén kívül csupán egy üveg pezsgőre volt még nagy szükségünk. Cseppet sem magabiztosan, de furcsa reményekkel teli vettük a John's Pub-nak az irányt... 

A gond csak akkor kezdődött, amikor tudatosult bennünk, hogy minden felvezetés nélkül, nekünk kell először a színpadra állni. Be kell, hogy valljam, valahogy kimaradt az eddigi életemből az, hogy karaoke-znom kelljen, ami ebben a szituációban nem csak a tapasztalat hiányát vonta maga után, de még előnyömre sem vált. Katasztrófa. Talán ezzel, az idegen eredetű, szépen hangzó szóval tudnám a legjobban lefesteni a képet, mi is történt akkor, ott. Szöveget nem írt ki a számítógép, míg az eredeti hangot viszont kivették a számból. A zajban nem sikerült eltalálni a kezdőhangot, a koreográfia azonnal kiment a fejünkből és legszívesebben láthatatlannak gondoltam volna magunkat. A fürdőruha ugyan megtette a hatását, hiszen a látvány kellemesebb volt, mint a hangzás. Nem is kérdés azt hiszem, hogy miért nem értünk el helyezést a verseny folyamán. Azóta, ha énekelni hívnak csak annyit mondok: sajnos, most nem tudok...nincs rajtam fürdőruha.

A házigazdák (olasz csapat)

Le feste ungheresi

Tökélyre fejlesztett paprikáskrumpli recept, riunione (megbeszélés) allo Sfizio, zöld lufi keresés, Maki, mint dj, hajbefonás és hasonlók. Mik a kulisszatitkai a már lezajlott magyar buliknak Padovában?

A magyar klán + az ESN Magyaroszág-kedvelő tagjai

LE QUEEN: (november 20.)

A megbeszélést magunk szerveztük. A bulit a Klárinak köszönhettük, aki folyamatosan tartotta a kapcsolatot a hellyel: mennyi pénzt fordíthatunk rá, hogyan dekorálhatunk, milyen kaják legyenek. Lelkesen kezdtünk neki a részletek megtárgyalásának. A ruhákon és a népi táncos lányokra emlékeztető hajfonáson kívül, kiötlöttük, hogy egy játékos vetélkedő is legyen: ahol  az egyes részfeladatok nyereménye nem más, mint egy kupica pálinka (amit persze mi is végig vedeltünk a dj-pult alatt, kicsit sem feltűnően). A palacsinta, a fasírt, a szendvicsek (szalámis, magyaros-salátás, szalonnás) és a pogácsa, amiket sütöttünk/készítettünk a Klári és a barátja, valamint Mamma és Pappa lakta városszéli apartmanjában, hamar elfogytak, ahogy megérkeztek a vendégek. Maki, mint dj nem sokáig mutathatta meg lehengerlő zenei tehetségét a nagyközönség előtt, mert ahogy fél egyet ütött az óra, áttessékeltek minket egy kisebb terembe, ahol nem tartózkodott rajtunk kívül senki. Mondanom sem kell, hogy kint is csupán mi táncoltunk a jól ismert hazai slágerekre. A dekoráció gyönyörű lett, bár az utolsó percben rohantunk el festékszórót és zöld lufikat venni. (A Spar-ban csak piros-fehér szívecskéset találtunk.) 

A tervezett játékkal mondanom sem kell, befürödtünk. Mondj 3 híres magyar várost Budapesten kívül, mondj minél frappánsabb magyar káromkodásokat, keresd meg az elrejtett érméket a szórakozóhelyen belül, stb., stb. Pálinka, ide vagy oda, az olaszok nem voltak vevők ránk... A buli ezen kívül jól sikerült. Nagyot táncoltunk, sokat nevettünk és csak egy keveset idegeskedtünk miatta...

FISHMARKET: (január 19.)

Szinte pont két hónap telt el, amikor lehetőségünk nyílt újabb magyar bulit rendezni. A lázas készülődés már a karácsonyi "vacanza"-n kezdetét vette. E-mailek sora buzdított minket arra, hogy a meleg holmik közé pakoljunk egy-két üveg hazait (pálinka, Tokaji, kolbász, szalámi, stb.) a bőröndünkbe, amikor Padova-nak vesszük az irányt. A találkozó - a múltkorival merő ellentétben - igencsak olaszosan zajlott: kapkodva, vitatkozva és hadarva hordtuk össze, hogy ki mivel tud beszállni a buliba. Nem sokkal később már azon civakodtunk az ESN-es barátainkkal, hogy melyik országnak van több műemléke, és a magyar zászló volt-e előbb, avagy az "italiano"; ki-kitől lopta a színkombinációt. 

  
A főzést az Ederle nevű kollégiumban vittük véghez, mivel ott található Padova egyik legnagyobb konyhája, amely az összes bent élő kollégistának lett szánva. A menü szinte teljesen ugyanaz volt, mint a múlt alkalommal, egy dolog kivételével. Közkívánatra elkészítettem újra a névnapi paprikáskrumpli receptemet, annyi változással, hogy erős paprika helyett, sima, zöld paprikát (kaliforniait, hiszen tv paprika itt nem létezik, ahogy kígyóuborka sem!) tettem bele, és jóval több kolbászt, mint az előírtak. A pólóm ugyan megsínylette, de a látvány, amikor még a lábas alját is kinyalták a bulin, feledtette velem a rosszakat. Ennyien még a szülinapomon sem gratuláltak, mint ahányan odajöttek hozzám aznap este dicsérni az ételt. Bár, sajnos sokan nem véltek különbséget felfedezni a híres gulyás leves és az általam kreált meleg kaja között... 

A buli szuper jól sikerült. Zászlók a falakon, lufik és magyar káromkodások mindenütt, piros-fehér-zöld ruhák rajtunk és vidám arcok körülöttünk. Remek zenei mix, Nellinek köszönhetően! Még táncoltak is rá(!), ami elképzelhető, hogy a rengeteg pálinka és Unicum hatására következett be. Valljuk be, velem is ritkán fordul elő, hogy alvás után is ittasan ébredjek fel, és csak más este józanodjak ki teljesen, miközben a telefonom billentyűzára felmondja a szolgálatot, és négyszer-ötször felhívja a Vivit... Szép kis este volt. Éljen Magyarország!!! 

La prossima: február 16., Amsterdam Bar => Mondjuk, ez még korántsem biztos! :)

Az első és talán az utolsó randi Padovában

Amióta Olaszországban vagyok furcsállom, hogy a helyi fiúk nem hívják randira az embert, csupán szórakozóhelyeken és bárokban akarnak flörtölgetni. Tegnap megtört a jég. Randin voltam, de nem is akármilyenen. Azt hiszem, ez is a felejthetetlen padovai éjszakáim egyike lesz.

Átlagos szerda estének indult, azzal a kivétellel, hogy izgultam egy kicsit. Vizsgaidőszak van, ebből kifolyólag sok ismerősöm tanul, és nem jár el bulizni. Gyalog (mivel a balesetem óta nem biciklizem esténként, ha inni megyek!) sétáltam el a belvárosig. A tavaszias esti időjárásban jó érzés volt kitisztítani a gondolataimat. A tervezett program kísértetiesen hasonlított arra az ominózus szerda estére, amikor a kórházban kötöttem ki, de nem gondoltam volna, hogy tényleg előfordulhat velem egy újabb, szerencsétlen baleset. Ennek ellenére nem volt ez most sem másképp...

Eredetileg csajos estét terveztünk, így beültem meginni két Spritz-et a Fly nevű kocsmába, kedves, itt élő, magyar származású lány ismerőseimmel. Tízkor a hely előtt találkoztam a "partneremmel", akivel átsétáltunk egy másik pub-ba beszélgetni. Nagyon jól éreztem magam. Egész este gyakorolhattam a nyelvet, nevetgélhettem a helyi (néha abszurd) szokásokon, megtanultam, hogy koccintás után le kell ütni a pohár alját az asztalra, mindegy, mit iszol, satöbbi, satöbbi...

Amikor éjfélt ütött az óra, autóba ültünk, és elgurultunk a Fishmarket nevű szórakozóhelyre. Táncoltunk, találkoztunk az ismerőseinkkel, és persze tovább iszogattunk, ami utólag nézve kár. Rövid időn belül elhatároztuk, hogy elindulunk hazafelé. Szinte alig tettünk meg pár métert, amikor bekövetkezett a számomra már nem meglepő tragédia. Sajnálatos módon sokkal inkább el voltunk foglalva egymással, mint az úttal, így nem vettük észre, hogy a sztráda hiába egyenes, előfordul egy-két hirdetőtábla a járda szélén. A kocsi jobb oldala (ahol ültem) viszont észrevette, sőt bensőséges viszonyba is került eggyel. 

Csak a koccanást éreztem, ami nem tűnt olyan nagynak, mint a látvány, és a tények, amelyek horribilisek voltak. Eltört az első lámpa, leeresztett a kerék, és mindenhol alkatrészek hevertek. Két biciklista, akik éppen arra jártak, azonnal odaugrottak segíteni nekünk. Ám a kerékcsere nem sikerült, hiszen minden dolog sérült, ami ilyenkor sérülhet egy autón... Kénytelenek voltunk egy vontatóautót hívni, amely persze nem kerülhette el azt a tényt sem, hogy újra találkoznom kell a rendőrséggel. Fiút még sosem láttam ennyire sírni, és bár tudtam volna, hogyan kell olaszul többféleképpen megnyugtatni valakit. Ezt, sajnos nem tanítják meg egyik nyelviskolában sem. A sokk, amit kapott pontosan olyan volt, mint amikor én estem el. Érdekes volt külső szemlélőként is átélni ugyanazt. A lelki békém és a higgadtságom abban a pillanatban illant el, amikor elkérték az én személyigazolványomat is. Ne, ne, neee! - gondoltam magamban. Ha eddig megúsztam, hogy beidézzenek újra, most már tutira nem kerülhetem el. Nyomasztott, ám a tény, hogy hajnali hat órakor, egy hűvös februári hajnalon, a város másik oldalán állok egy teljesen kétségbeesett sráccal, még kiakasztóbb volt. 

Reggel hétkor már otthon is voltam, és haza is kísértek, ahogy egy korrekt randin szokás. Hosszú búcsú az ajtó előtt, majd ki-ki a maga útjára...ő a vasútállomásra, mivel Mestre-ben lakik, nem is padovai.

Azt hiszem, többet nem randizom olaszokkal. Az élmény ugyan felejthetetlen, de a kockázat nagy.

FESTA-FESTA-FESTA...

Az ESN-nek köszönhetően lehetősége nyílt egy-két nemzetnek bemutatkozni a többi előtt az elmúlt időszakban. Megtudhattuk miket isznak a németek, milyen a portugál konyha, vagy hogy, hogyan buliznak a spanyolok... Egy kis ízelítő a nemzeti bulikból. Csak most, csak nektek:

Festa spagnola: (november 7.)

A spanyolokról fontos tudni, hogy rengetegen vannak. Számarányuk körülbelül 100, az erasmusos diákok felét teszik ki. Nagy szerencséjükre sok olasz jól beszél a nyelvükön (kötelező tárgy ugyan, de állításuk szerint, nekik nehéz, mert túl lassú), mert ők semmilyen más nyelven nem tudnak. A leghangosabb nemzet, akik minden buliban ott vannak. Éljen a sangriaaa!!! A bulinak, amelyen sajnos nem tudtam részt venni, betegség okán, az E-style nevű hely adott otthont.

Festa polacca: (november 17.)

A nagy többség állítása szerint az egyik legjobb buliról beszélünk. Voda volt bőven - az egyszer biztos, és a dekorációval (amely rendőrségi, elkerítő, piros-fehér színű szalagokból állt), valamint a ruhákkal tényleg vitték a lengyelek a pálmát. Ők egyébként az egyik legjobb fej nemzet, így nem csodálkozom a lengyel-magyar barátság elméleten sem. A Fishmarket viszont, - valljuk be - nem a legjobb szórakozóhely Padovában, hiszen pici és főként öregek látogatják. Ebben a buliban ismerkedtem meg az olasz csócsózási módszerrel, ami nem áll másból, minthogy oda nem figyelve, pörgetik a karokat, és nagyokat káromkodnak közben. Így még nekem sem volt nehéz jól játszani...

Festa brasiliana e portoghese: (január 16.)

A buliból leginkább arra emlékszem, hogy az elején a kezembe nyomnak egy nagy pohár vodkát - amit furcsállok, hiszen egyik országhoz sincs köze. Az E-style ekkor is kitett magáért: tánc, jó zene, koktélok. Az év első bulija...ami valljuk be: nem volt rossz. Bár a portugálok lehetnek olyan hatan, a brazilok meg tudomásom szerint csak ketten, mégis kitettek magukért az egy nyelvet beszélő, ám külön kontinensen található nemzetek. A látványt viszont sokkal inkább a lent látható, jóképű dj és a hihetetlenül kedves mixer-fiú színesítette, nem a dekoráció és a két darab, sokak által meglengetett zászló.

Festa tedesca: (január 30.)

Dobpergés, újjongás..."Hölgyeim és uraim!"...A győztes: a német csapat. Ez a buli mindent vitt... 50 ember remek szervezése és fantasztikus kivitelezése volt. Városok sziluettjei a falakon, finom kaják, Jägermeister, rengeteg ember, óriási hangulat. Hihetetlen pörgés. Reggel négykor, hat óra táncolás után arra eszméltem fel, hogy nincsenek már körülöttem emberek, és zár a hely. Azt hiszem tapsot érdemel a továbbiakban az, aki jobb bulit csinál, mint ők. Danke schön, Germania!

Folyt. köv.:

Festa francese (febr. 11.), Festa inglese (febr. 16.) e Festa messicana (febr. 25.) 

És a hetedik napon megpihent...

Úgy vélem, nem kevés magyarázattal tartozom azzal kapcsolatban, hogy mi is történt velem az elmúlt és kő keményen "elhallgatott" három hónap alatt. 

Írhatnám, hogy elöntötte Velencét a víz (amely kis híján meg is történt), és Padovában is megállt az élet...

Vagy mondhatnám, hogy szerelmi csalódásom volt, ami elvette az összes kedvemet a világgal való érintkezéstől, és burokba zárt...

De a legszebb, ha bevallom az igazat. Őszintén szólva, összejöttek a dolgok. Gyakran voltam beteg, az állandó bulizástól és a folyamatos pörgéstől lefogytam, valamint anyagilag is rámnehezedtek a dolgok. Újra meg kellett jelennem a rendőrségen, ahol rabosítottak (újjlenyomat-vétel, táblás fotó és hasonlók), valamint kihelyezett ügyvédet fogadtak nekem. A bírság: 500 euró - mondták anno. Teljes kétségbeesést éreztem, és egy dolgot tehettem csupán: megpihentem, és nem foglalkoztam semmivel. Olyan 7. nap "feeling". 

Ellenben most itt a visszatérés pillanata, és ígérem, mindent leírok, amit annak idején is le akartam, visszamenőleg és előremutatólag is. Kérlek, nézzétek el nekem...