Milánói kiruccanás (nov. 26 - 28.)

Milano. A divat városa. Egy igazi, olasz metropolisz. Rengeteg metróvonal, sok szép műemlék. Azt kell, hogy mondjam, élmény volt látni...

Sokáig rágtam magam, hogy van-e pénzem elmenni egy ilyen, nagyobb lélegzetű utazásra. Sajnos, az ösztöndíj hamar elment a padovai szálláspénzre, valamint a nem várt orvosi költségekre. Nagy nehezen meggyőztem magam, és nekivágtam az útnak. A pályaudvaron viszont nem sok kellett hozzá, hogy rögtön vissza is forduljak. Valamilyen eszement oknál fogva úgy döntöttünk, hogy automatából veszünk jegyet, és nem a pénztárnál, vagy a Tabaccheria-ban, ami persze sokkal egyszerűbb lett volna. Szerencsétlenség-sorozatom ezen a szép, őszi napon sem hagyott cserben. 10 eurómat nyelte el a gép. Rohantunk a biztonságiakhoz szólni, hogy ez nem fair, és csináljanak kérem szépen valamit. Hosszas adminisztráció és jegyzőkönyvezés után, amikor már csak percek választottak el minket a vonat indulásáig, közölték, hogy eljárás indul, és értesítenek bennünket, ha jutnak valamire. Azt hiszem nem kell hangsúlyoznom, hogy azóta is várok arra, hogy történjen valami... És még a vonaton sem volt ülőhely Veronáig! Jól kezdődött...féltem egy kicsit a folytatástól.

Aurélia

 -10 euróval indultam hát neki az északi nagyvárosnak. Auréliával (aki nevével ellentétben ugyan francia származású) és Vivivel osztoztunk egy kedves ázsiai család hostel-ének szobáján. Magát a házat nagyon nehezen találtunk meg...olyan háromszor mentünk el mellette, míg mire végül rájöttünk, hogy az, az. Fűtés ugyan nem volt, és a fürdőt is ki tudja hány emberrel használtuk közösen, de tulajdonképpen otthonos helynek bizonyult. Már rögtön, első este a belvárosnak vettük az irányt. Miután találtunk egy jó drága koktélozós éttermet, és felfedeztük az egyetlen olaszt, aki csak angolul volt hajlandó megszólalni, kitaláltuk, hogy bekukkantunk Milánó éjszakai életébe is. Így kerültünk el egy utcai toborzóember segítségével egyfajta puccos diszkóba, ahol úgy éreztem magamat zöld pólóban, mintha eltévedtem volna egy fekete-fehér filmben. Azok a ruhák! Azok a csinos emberek! Hihetetlen volt... És mi még azon izgultunk, hogy mikor lopják el a táskáinkat a székekről, miközben táncolunk. Viszonylag hamar, 2 óra körül (ez Olaszországban még nagyon korai időpont) rávettem a lányokat, hogy térjünk vissza a szállásra, mivel én nem úgy készültem, hogy hajnalig mulatozunk. A város jobban érdekelt nappali fényben. Sokáig gondolkodtunk, hogyan lenne érdemes hazamennünk, több embert megpróbáltunk megkérdezni ez ügyben, de semmi. Nagy nehezen ráleltünk egy útszéli buszmegállóra. Az utolsó járat volt aznap éjjel, ami pár perc múlva megérkezett, és óriási szerencsénkre - mivel a sofőr látta, hogy külföldiek  és egyben érthetetlenek is vagyunk - a menetidő lejárta után, egészen az utcánkig elvitt. Ilyen is csupán itt fordulhat elő. Ez már csak egy hogy is mondjam, segítőkész nemzet...

Vivi

Másnap megérkeztek a többiek, akik Nellin kívül mind németek, vagy osztrákok voltak. Megnéztük a Dómot, voltunk a Scala-ban, a Palazzo előtt és annak parkjában. Láttunk szép kapukat, és gyönyörű, immár karácsonyi fényekkel felszerelt sétálóutcákat. Útikönyv híján csupán az élmény maradt meg, de ígérem, bepótolom az információk nélküli üres helyeket a fejemben, amint hazaértem! A látvány ugyan pazar volt, de ilyen rettenetes módon még életemben nem fáztam. Napokkal előbb havazott is, de a mínuszok miatt már, sajnos arra sem volt képes az időjárás. Volt egy sanda gyanúm, miszerint le kell majd vágni a lábujjaimat, ha nem ülünk be időnként megmelegedni. Pénz hiányában ez nem tűnt a legjobb megoldásnak, de nem volt mit tenni... Estére elértük a folyót, ahol igazi mulatónegyedre bukkantunk. Éttermek sorakoztak egymás mellett, ahol nagy betűkkel fel volt tüntetve, hogy mennyi az aznap esti aperitivo. A felkészültek véleményére adva, ez egy speciális milánói kuriózum, amit minden turistának kötelező kipróbálnia. 10 euróért bármilyen italt fogyaszthatsz, amivel rendelkezik a hely, és egy egész terem vár, teli tálcákon mindenféle jóval. Előétel, sajtok, tészták, saláták, húsok, zöldségek, halak, édességek... Azt hiszem soha életemben nem ettem még annyit, mint ott és akkor. Két napi szűkölködés után, aznap éjjel hasonlóvá váltam, mint a zsebemben mélyen lapuló mandarinok, amit másnapi élelem gyanánt csórtunk.

Az utolsó nap ugyan szemerkélt az eső, mégis kihasználtuk a maradék időnket. A német precizitásnak köszönhetően nem lett elfelejtve, hogy a Leonardo da Vinci: Utolsó vacsora című híres és szerintem túlmagyarázott festményének megtekintésére már hetekkel előbb foglalni kell jegyet. Furcsa volt látni, hiszen annyit hall róla az ember. Utána sétálgattunk még, és megpróbáltunk bejutni egyéb múzeumokba, palotákba és templomokba, amiknek nagy többsége a vasárnap miatt zárva volt. Végül elkísértem a lányokat "shoppingolni". Sült gesztenyét ettünk, hosszan bambultuk a kirakatokat...ahogyan ilyenkor illik. Számomra ez is egy új tapasztalat volt, hiszen nem túl gyakran csináltam eddig. A vonat estefelé indult, és persze pont lekéste az érkezés a padovai helyi járatomat, így gyalogoltam legalább egy órát. Zuhanyzás, hajmosás, smink, töltés (alkohol), majd irány a SWEP-Party. Az olaszországi ESN szervezetek ezen a hétvégén Padovában találkoztak, így a záróbulit pont elértük az E-Style-ban. Óriási pörgés és táncolás volt, nagyon jól éreztük magunkat, annak ellenére is, hogy Vivit és Auréliát nehezen tudtuk hazavitetni hajnalban, hiszen ragaszkodtak a wc-ben tartózkodáshoz...

Milano. Pénz nélkül, fagyban és shoppingolva...de így is nagyon tetszettél nekem.

A csapat