Amióta Olaszországban vagyok furcsállom, hogy a helyi fiúk nem hívják randira az embert, csupán szórakozóhelyeken és bárokban akarnak flörtölgetni. Tegnap megtört a jég. Randin voltam, de nem is akármilyenen. Azt hiszem, ez is a felejthetetlen padovai éjszakáim egyike lesz.
Átlagos szerda estének indult, azzal a kivétellel, hogy izgultam egy kicsit. Vizsgaidőszak van, ebből kifolyólag sok ismerősöm tanul, és nem jár el bulizni. Gyalog (mivel a balesetem óta nem biciklizem esténként, ha inni megyek!) sétáltam el a belvárosig. A tavaszias esti időjárásban jó érzés volt kitisztítani a gondolataimat. A tervezett program kísértetiesen hasonlított arra az ominózus szerda estére, amikor a kórházban kötöttem ki, de nem gondoltam volna, hogy tényleg előfordulhat velem egy újabb, szerencsétlen baleset. Ennek ellenére nem volt ez most sem másképp...
Eredetileg csajos estét terveztünk, így beültem meginni két Spritz-et a Fly nevű kocsmába, kedves, itt élő, magyar származású lány ismerőseimmel. Tízkor a hely előtt találkoztam a "partneremmel", akivel átsétáltunk egy másik pub-ba beszélgetni. Nagyon jól éreztem magam. Egész este gyakorolhattam a nyelvet, nevetgélhettem a helyi (néha abszurd) szokásokon, megtanultam, hogy koccintás után le kell ütni a pohár alját az asztalra, mindegy, mit iszol, satöbbi, satöbbi...
Amikor éjfélt ütött az óra, autóba ültünk, és elgurultunk a Fishmarket nevű szórakozóhelyre. Táncoltunk, találkoztunk az ismerőseinkkel, és persze tovább iszogattunk, ami utólag nézve kár. Rövid időn belül elhatároztuk, hogy elindulunk hazafelé. Szinte alig tettünk meg pár métert, amikor bekövetkezett a számomra már nem meglepő tragédia. Sajnálatos módon sokkal inkább el voltunk foglalva egymással, mint az úttal, így nem vettük észre, hogy a sztráda hiába egyenes, előfordul egy-két hirdetőtábla a járda szélén. A kocsi jobb oldala (ahol ültem) viszont észrevette, sőt bensőséges viszonyba is került eggyel.
Csak a koccanást éreztem, ami nem tűnt olyan nagynak, mint a látvány, és a tények, amelyek horribilisek voltak. Eltört az első lámpa, leeresztett a kerék, és mindenhol alkatrészek hevertek. Két biciklista, akik éppen arra jártak, azonnal odaugrottak segíteni nekünk. Ám a kerékcsere nem sikerült, hiszen minden dolog sérült, ami ilyenkor sérülhet egy autón... Kénytelenek voltunk egy vontatóautót hívni, amely persze nem kerülhette el azt a tényt sem, hogy újra találkoznom kell a rendőrséggel. Fiút még sosem láttam ennyire sírni, és bár tudtam volna, hogyan kell olaszul többféleképpen megnyugtatni valakit. Ezt, sajnos nem tanítják meg egyik nyelviskolában sem. A sokk, amit kapott pontosan olyan volt, mint amikor én estem el. Érdekes volt külső szemlélőként is átélni ugyanazt. A lelki békém és a higgadtságom abban a pillanatban illant el, amikor elkérték az én személyigazolványomat is. Ne, ne, neee! - gondoltam magamban. Ha eddig megúsztam, hogy beidézzenek újra, most már tutira nem kerülhetem el. Nyomasztott, ám a tény, hogy hajnali hat órakor, egy hűvös februári hajnalon, a város másik oldalán állok egy teljesen kétségbeesett sráccal, még kiakasztóbb volt.
Reggel hétkor már otthon is voltam, és haza is kísértek, ahogy egy korrekt randin szokás. Hosszú búcsú az ajtó előtt, majd ki-ki a maga útjára...ő a vasútállomásra, mivel Mestre-ben lakik, nem is padovai.
Azt hiszem, többet nem randizom olaszokkal. Az élmény ugyan felejthetetlen, de a kockázat nagy.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése