Már második napja, hogy nem tudok bejutni éjjel a szállásomra, mert elromlott valamiért a tessera-m (ez egyfajta diákigazolványt jelent). Első alkalommal már út közben találkoztam egy spanyol lánnyal, aki szintén illuminált állapotban, akárcsak én, próbált meg feljutni egy felüljárón, ami a kolihoz vezet. A biciklitárolóban leltünk valóban egymásra. Ő egyáltalán nem hozott kártyát, a kulcsunk meg nem működött. A leányzó elővéve spanyol temperamentumát javasolta, hogy kezdjünk el kiabálni: "ÉÉÉééé, qualcuno! Tartaglia!" Ez utóbbi a szállásunk becses neve. A környező lakók kivételével, akik már pizsamában káromkodtak a teraszaikon, senki nem ébredt fel. Hirtelen jött ötlet volt, hogy másszunk fel egy első emeleti erkélyre, az épület mellett otthagyott Spar-os és Billa-s bevásárlókocsikon. Benne voltam: kaland. Végül egy ázsiai srác jött ki értünk kinyitni az ajtót, és beengedni minket a szobáján keresztül a koliba. Akkor morcos volt, másnap már mosolyogva köszönt rám. Manuela (a spanyol lány) és én csak ennyit mondtunk egymásnak, amikor a harmadik emeleten, szakadt táskáinkkal a kezünkben elváltunk egymástól: "This is the beginning of a beautiful friendship."
Két napra rá, hajnalban kétségbeesetten álltam az ajtó előtt újra. Hiába szólt rám a portás, hogy menjek el intézkedni a kártya miatt, és persze én is hiába voltam intézkedni a kártya miatt, az a fránya ajtó ismét nem akarta, hogy otthon aludjak. Olyan 6 óra felé járt az idő. A szervezetem telis-tele borral. A levegő hideg, a környék totál üres. Sírva fakadtam, és felhívtam Makit, aki egy magyar haverom. Közben elestem a bringámmal...ami bosszúból nem is indult el többé. Teljes kétségbeesés. És akkor ki jött szembe velem?! A megmentő Manuela egy sráccal a csomagtartóján. Keblemre öleltem, és már biztos voltam abban, hogy ez már tényleg egy: "beginning of a beautiful friendship."
Tegnap este inkább otthon maradtam....
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése